ProStereo H2 – amikor a Bluetooth már megpróbált Hi-Fi lenni

ProStereo H2 – amikor a Bluetooth már megpróbált Hi-Fi lenni

A vezeték nélküli fülhallgatók történetében volt egy rövid, ma már kissé elfeledett időszak, amikor a gyártók még nem döntötték el véglegesen, hogy a jövő a két teljesen különálló, apró TWS füldugóé lesz. A kábel ugyan már kezdett eltűnni a telefon és a fülhallgató közül, a két oldalt azonban továbbra is összekötötte egy vezeték, amelyen rendszerint a kezelőszervek és az akkumulátor is helyet kapott. Ebben az átmeneti korszakban született meg a ProStereo H2, amely első pillantásra egyszerű sportfülhallgatónak tűnhetett, valójában azonban meglepően ambiciózus kísérlet volt arra, hogy a Bluetooth kapcsolatot közelebb vigye a komolyabb zenehallgatáshoz.

A H2 történetében éppen ez az ellentmondás az érdekes. Kívülről nem látszott rajta semmi forradalmi: két viszonylag nagyobb méretű fülhallgatóházat egy nyak mögött vezethető kábel kötött össze, a jobb oldal közelében pedig egy hagyományos háromgombos távvezérlő lógott. Ha azonban megnéztük, mi dolgozik a burkolat alatt, egészen más kép rajzolódott ki. A ProStereo olyan időszakban kínált aptX HD és LDAC támogatást egyazon készülékben, amikor már önmagában az egyik nagyobb felbontású Bluetooth kodek jelenléte is komoly értékesítési érvnek számított. Az amerikai RBH Sound – amely az i.Techkel együttműködve forgalmazta saját változatát – egyenesen az első olyan in-ear modellként mutatta be, amely mindkét 24 bites Bluetooth megoldást kínálta.

Ma, a fejlett TWS rendszerek korszakából visszanézve könnyű elsiklani felette. Pedig 2017-ben a ProStereo H2 egészen érdekes technikai állásfoglalás volt arról, hogy a vezeték nélküli fülhallgatónak nem feltétlenül kell másodrendű hangforrásnak lennie.

Egy korszak, amikor a Bluetooth hangja még állandó vita tárgya volt

A Bluetooth zenehallgatás sokáig elsősorban a kényelemről szólt. A vezeték eltűnt, cserébe el kellett fogadnunk, hogy az adatátvitel tömörítéssel jár, a fülhallgató saját D/A konvertere és erősítője pedig gyakran inkább költséghatékony, mint audiofil megoldás volt.

A 2010-es évek második felében azonban gyors változás kezdődött. A Qualcomm aptX HD és a Sony LDAC megjelenése azt ígérte, hogy a Bluetooth kapcsolat jóval nagyobb mennyiségű audioinformációt képes továbbítani, mint a korábbi SBC vagy hagyományos aptX megoldások. A ProStereo H2 fejlesztői pedig nem választani akartak a két rendszer között, hanem mindkettőt beépítették.

Az aptX HD 24 bit/48 kHz-es jelátvitelt célzott, míg az LDAC megfelelő forrással akár 24 bit/96 kHz-es anyag továbbítását is lehetővé tette. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Bluetooth kapcsolat veszteségmentessé vált volna, és a kodek maximális bemeneti felbontását sem szabad összekeverni a ténylegesen vezeték nélkül továbbított információmennyiséggel. A lényeg inkább az volt, hogy a korábbi Bluetooth rendszereknél jóval nagyobb hangsúly került a hangminőségre.

A H2 éppen ennek az átalakulásnak lett az egyik érdekes képviselője.

Nem egyszerűen Bluetooth vevő és hangszóró

A ProStereo ennél is tovább ment, mert a H2 belsejében a gyártó dokumentációja szerint AKM-alapú, 32 bites DAC/erősítő elektronika dolgozott, amely akár 384 kHz-es mintavételi frekvencia kezelésére is alkalmas volt.

A 32 bit/384 kHz nem azt jelenti, hogy a H2 Bluetooth-on ilyen felbontású hangot fogadott. A vezeték nélküli adatátvitel korlátait továbbra is az éppen használt kodek határozta meg. Az AKM elektronika specifikációja azt mutatta meg, milyen digitális feldolgozási képesség állt rendelkezésre magában a fülhallgatóban.

A különbség fontos, mert a 2010-es évek végének Bluetooth audio marketingjében már kezdtek megjelenni azok a hatalmas számok, amelyekből könnyű volt arra következtetni, hogy a vezeték nélküli kapcsolat hirtelen minden korábbi korlátját elveszítette. A ProStereo H2 ettől még technikailag figyelemre méltó volt, mert a fejlesztők láthatóan nem pusztán egy Bluetooth rádiót akartak egy átlagos fülhallgató mellé építeni. A digitális jelfeldolgozást, a D/A átalakítást, az erősítést és a meghajtót egyetlen rendszerként próbálták kezelni.

Ez ma egy TWS fülesnél magától értetődő, 2017-ben sokkal kevésbé volt az. A H2 nem volt valódi TWS – és ez nem feltétlenül hátrány

A ProStereo H2 mai szemmel legfeltűnőbb sajátossága természetesen az összekötő kábel. A bal és jobb fülhallgató nem két önálló vezeték nélküli egység volt, hanem egyetlen Bluetooth rendszer két végpontja.

A vezeték a nyak mögött futott, felületét pedig szövetborítás védte. A jobb oldali fülhallgató közelében kapott helyet a vezérlőmodul, amelynek nagyméretű plusz és mínusz gombjai között egy kör alakú multifunkciós gomb helyezkedett el. A korabeli tesztek kifejezetten dicsérték ezt az elrendezést, mert a gombokat tapintással is könnyen meg lehetett különböztetni, vagyis használat közben nem kellett levenni a fülhallgatót vagy elővenni a telefont.

A mai TWS fülesek érintésérzékeny felületei mellett ebben van valami üdítően mechanikus. Az ember kitapintotta a gombot, megnyomta, és pontosan tudta, hogy történt valami.

Az összekötő kábelnek más előnye is volt. Ha kivettük a fülhallgatót, egyszerűen a nyakunkban maradhatott, nem kellett azonnal töltőtokot keresni. Futásnál vagy kerékpározásnál pedig kisebb volt annak veszélye, hogy az egyik oldal eltűnik valahol az út szélén.

Cserébe természetesen ott volt a kábel mozgása, súrlódása és az ebből származó mechanikai zaj. Korabeli felhasználói beszámolók éppen a szövetborítású kábel mikrofonikus viselkedését említették a konstrukció egyik kevésbé szerethető tulajdonságaként.

SpinFit és Comply – már a csomagolásnál komolyan vették az illeszkedést

Egy in-ear fülhallgató hangját meglepően nagy mértékben meghatározza az illeszkedés. Ha nincs megfelelő tömítés a hallójáratban, a mélytartomány jelentős része egyszerűen eltűnhet, miközben a hangkarakter vékonyabbá és világosabbá válik.

A H2 készítői láthatóan tisztában voltak ezzel.

Az RBH változat csomagjában a hagyományos szilikonharangok mellett SpinFit szilikon és Comply memóriahabos illesztékek is helyet kaptak. Ez nem pusztán nagylelkű tartozékkínálat volt: a különböző anyagú és kialakítású harangokkal valóban meg lehetett változtatni az illeszkedést, a passzív zajszigetelést és bizonyos mértékig a hangkaraktert is.

Az Audioholics tesztelője különösen a Comply habillesztékeket kedvelte, mert azokkal jobb tömítést és határozottabb mélytartományt tapasztalt anélkül, hogy a felső frekvenciák részletei elvesztek volna. Ez természetesen szubjektív tapasztalat, de jól mutatja, miért érdemes egy IEM-et mindig többféle illesztékkel kipróbálni.

A H2-nél ez különösen fontos, mert a fülhallgató alapkaraktere nem arra épült, hogy mesterségesen hatalmas basszussal ellensúlyozza a rossz tömítést.

Nem a basszussal akart elsőre lenyűgözni

A 2010-es évek vezeték nélküli sportfülhallgatóinak jelentős része meglehetősen egyszerű receptet követett: erős középbasszus, energikus magasak, látványos első benyomás. A H2 ennél visszafogottabb irányt választott.

Az Audioholics meghallgatása szerint a Normal beállítás viszonylag kiegyensúlyozott karaktert adott, és nem emelte meg mesterségesen a középbasszust. A tesztelő éppen ezt tartotta a készülék egyik erősségének, mert különböző műfajokon is természetesebb alapkaraktert kapott, mint amit sok korabeli vezeték nélküli fülhallgatótól megszokott.

Ez nem jelenti azt, hogy a H2 analitikusan száraz lett volna.

A dinamikus meghajtó képes volt kellő testet adni a doboknak és a basszusgitárnak, miközben a középtartomány nem szorult teljesen háttérbe. A mélyek ereje ráadásul erősen függött az illeszkedéstől: megfelelő Comply vagy SpinFit haranggal jóval teltebb alapokat lehetett kapni, mint lazább tömítés mellett.

A H2 tehát nem basszusfejű fülhallgatóként próbált érvényesülni.

Inkább azt akarta megmutatni, hogy a Bluetooth füles is lehet zenei, nem csupán praktikus.

Négyféle hang egyetlen fülhallgatóból

Ha valaki mégis látványosabb megszólalásra vágyott, a ProStereo beépített digitális EQ-val próbált segíteni.

A Normal, Bass, Jazz és Rock beállítások között a kezelőgombok kombinációjával lehetett váltani. Ez a megoldás papíron ügyes volt, használat közben azonban akadt egy furcsa hiányossága: a rendszer nem mondta meg egyértelműen, hogy éppen melyik EQ-program aktív. Hangjelzés jelezte ugyan a váltást, de a felhasználónak fejben kellett követnie, hol tart a négy beállítás között. Az Audioholics tesztelője végül arra jutott, hogy ha biztosan vissza akart térni a Normal módhoz, a legegyszerűbb megoldás a fülhallgató újraindítása volt.

Ez ma kissé komikusnak tűnik, de jól jellemzi a korszakot.

A modern TWS fülhallgatóknál alkalmazásban rajzoljuk át az EQ-görbét, mentjük a profilokat, firmware-t frissítünk és akár hallásvizsgálat alapján készíttetünk személyre szabott hangolást. A H2-nél négy előre elkészített karakter közül választhattunk, és meg kellett jegyeznünk, hányszor nyomtuk meg a gombot. Mégis működött.

A Bass mód azoknak adott több súlyt, akik a kiegyensúlyozott alapbeállítást túlságosan visszafogottnak érezték, míg a Rock és Jazz programok látványosabb, enyhén V karakterű megszólalás felé mozdították a hangot. A korabeli teszt alapján azonban érdekes módon éppen a Normal mód bizonyult a legtermészetesebbnek.

LDAC – a H2 egyik legerősebb ütőkártyája

A Sony által fejlesztett LDAC támogatása 2017 környékén egészen más súllyal bírt, mint manapság. A technológia ekkor még messze nem volt annyira elterjedt, és különösen ritka volt egy olyan fülhallgató, amely az LDAC mellett aptX HD-t is támogatott.

Androidos készülékkel ezért a H2 szokatlanul rugalmas partnernek számított. Ha a telefon Qualcomm-alapú aptX HD rendszert kínált, használhattuk azt; ha rendelkezésre állt az LDAC, a Sony kodekjére lehetett váltani. Ez abban az időben valódi különlegesség volt, amit a korabeli fórumok és tesztek is rendszeresen kiemeltek.

És éppen itt találjuk a H2 egyik legnagyobb ellentmondását. Android mellett technológiai svájci bicska volt. iPhone mellett már kevésbé. Az iPhone volt a gyenge pont

A ProStereo H2 egyik legfontosabb hiányossága az AAC kodek támogatásának hiánya volt. Az Audioholics tesztje ezt külön ki is emelte, mert az Apple készülékei számára az AAC lett volna a természetesebb minőségi Bluetooth út. Ez furcsa helyzetet teremtett.

A H2 úgy készült, hogy aptX HD és LDAC segítségével a korabeli Bluetooth hangminőség felső tartományát célozza meg, egy iPhone azonban ezek egyikét sem használta. Apple telefonnal így a készülék legérdekesebb technikai képességeinek jelentős része kihasználatlan maradt.

Ez ma még fontosabb szempont, ha valaki használtan szeretne egy H2-t rendszeres használatra. Androidos forrással a készülék eredeti koncepciója ma is érthető. iPhone mellett már sokkal kevésbé.

Kilenc óra, ami akkoriban kifejezetten jó volt

A vezeték nélküli fülhallgatók egyik örök kompromisszuma az akkumulátor, és ezen a téren a H2 a saját korában jól teljesített. A hivatalos specifikáció legfeljebb 9 óra zenehallgatást és beszélgetési időt, körülbelül 200 óra készenlétet és hozzávetőleg kétórás feltöltést adott meg.

Az Audioholics gyakorlati tesztje szintén hosszú üzemidőről számolt be, amely könnyedén túlnyúlt egy teljes munkanapon.

Mai szemmel kilenc óra nem különösebben lenyűgöző, hiszen egy TWS töltőtokkal együtt ennek többszörösét kínálhatja. Csakhogy a H2-nek nem volt tokja, amely napközben újratöltötte volna. Maga a fülhallgató volt képes közel egy munkanapot végighallgatni.

A nagyobb kérdés 2026-ban természetesen már nem az, mennyit bírt újkorában. Hanem az, mennyi maradt ebből egy nyolc-kilenc éves akkumulátorban.

IPX4 – nem félt az edzéstől

A H2 IPX4 vízállósági besorolást kapott, így az izzadás és a fröccsenő víz nem jelentett számára rendkívüli kihívást.

Ez a kialakítással együtt világossá teszi, hogy a ProStereo nem kizárólag fotelben történő audiofil zenehallgatásra gondolt. A stabilizáló elemek, a nyak mögött vezetett kábel és a vízállóság sportolásra is alkalmassá tette. Ebben volt valami érdekes kettősség.

A H2 egyik oldalról 24 bites Bluetooth kodekekkel és AKM elektronikával próbálta megszólítani a hangminőségre érzékeny vásárlót, a másikról viszont olyan füles akart lenni, amelyet reggel futáshoz, napközben munkához, este pedig otthoni zenehallgatáshoz is elő lehet venni.

A modern TWS fülesek pontosan ezt a szerepet töltik be. A H2 néhány évvel korábban, más formában próbálta ugyanezt. 

És milyen volt valójában a hangja?

A specifikáció önmagában természetesen soha nem mondja meg, hogy egy fülhallgató jól szól-e. Lehet bármilyen fejlett kodekünk és bármilyen nagy számokat ígérő DAC-unk, ha a meghajtó vagy az akusztikai hangolás gyenge.

A H2-ről fennmaradt korabeli meghallgatási tapasztalatok alapján azonban a technikai ambíció mögött valóban volt zenei teljesítmény. A teszteks a Normal üzemmódot kiegyensúlyozottnak és természetesnek találták, külön kiemelve, hogy a H2 nem próbálta túlhangsúlyozott középbasszussal látványosabbá tenni magát. Rocktól az R&B-n és jazzen keresztül az elektronikus zenéig több műfajon is meggyőzőnek találták, különösen jó illeszték használatával.

Más felhasználói tapasztalatok dinamikus, jól kontrollált basszusról és problémamentes közép- illetve magastartományról számoltak be, miközben azt is megjegyezték, hogy a dinamikus meghajtó részletezőképessége és sebessége nem feltétlenül érte el egy jó balanced armature rendszer szintjét.

Ez tulajdonképpen egészen hihető képet rajzol a H2-ről.

Nem stúdiómonitor akart lenni, hanem egy kellemesen kiegyensúlyozott, kellően dinamikus vezeték nélküli IEM, amely a jobb Bluetooth kodekek révén kevesebbet veszít a forrás információiból, mint sok kortársa.

A H2 igazi értéke nem a 384 kHz

Közel egy évtizeddel a megjelenése után talán könnyebb helyén kezelni a ProStereo marketingjében szereplő nagy számokat.

Nem attól volt érdekes, hogy a belső elektronika 32 bit/384 kHz-es feldolgozást ígért. A Bluetooth kapcsolat úgysem továbbított ilyen formátumú jelet közvetlenül a fülhallgatóba. Sokkal fontosabb, hogy a H2 fejlesztői már akkor teljes audiorendszerként gondoltak egy vezeték nélküli fülhallgatóra.

A kodek, a digitális feldolgozás, a DAC, az erősítő, a meghajtó és még az illeszték is ugyanannak a láncnak a része volt. Ez ma teljesen természetes gondolkodás a TWS világában, de a H2 születésekor még sok Bluetooth füles lényegében egy hagyományos fülhallgató volt, amelyhez hozzáépítettek egy vezeték nélküli vevőt.

Főbb műszaki adatok

Jellemző	ProStereo H2
Kialakítás	vezeték nélküli in-ear, összekötő kábellel
Bluetooth	4.2
Profilok	HSP, HFP, AVRCP, A2DP
Minőségi kodekek	aptX HD, LDAC
AAC	nincs
Belső elektronika	AKM-alapú 32 bites DAC/erősítő, gyári adat szerint 384 kHz kezelés
Frekvenciatartomány	10 Hz–20 kHz
Hatótávolság	kb. 10 m
Zenelejátszás	legfeljebb kb. 9 óra
Beszélgetési idő	legfeljebb kb. 9 óra
Készenlét	legfeljebb kb. 200 óra
Töltési idő	kb. 2 óra
Vízállóság	IPX4
Tömeg	kb. 13 g
EQ	Normal, Bass, Jazz, Rock
Illesztékek az RBH változatnál	hagyományos szilikon, SpinFit, Comply
Eredeti RBH MSRP	149 USD
RBH változat kifutása	2019. május

Mit tud 2026-ban?

A ProStereo H2 megítélése ma érdekesebb, mint elsőre gondolnánk.

Technológiailag természetesen sok minden eljárt felette. A Bluetooth 4.2 már régi szabvány, nincs aktív zajcsökkentés, nincs transparency mód, nincs töltőtok, nincs modern alkalmazás és személyre szabott EQ. Az AAC hiánya miatt Apple készülékekhez továbbra sem ideális választás, miközben egy mai középkategóriás TWS füles olyan kényelmi szolgáltatásokat kínál, amelyek 2017-ben még a prémium kategóriában sem feltétlenül léteztek.

Van azonban két olyan tulajdonsága, amely miatt nem lehet egyszerűen technológiai hulladékként félretenni. Az egyik az LDAC, a másik az aptX HD.

Ezek ma is használatban lévő kodekek, ezért egy megfelelő Androidos forrással a H2 vezeték nélküli kapcsolatának alapvető hangtechnikai koncepciója nem vált értelmetlenné. Sőt, kifejezetten érdekes belegondolni, hogy egy közel tízéves fülhallgató ugyanazokat a nagyfelbontású Bluetooth kodekeket kínálhatja, amelyek még ma is szerepelnek új audioeszközök specifikációiban.

A legnagyobb probléma inkább az akkumulátor. A lítiumcellák öregszenek akkor is, ha keveset használják őket, ezért egy eredeti H2 üzemideje 2026-ban már jelentősen elmaradhat a gyári kilenc órától. Használt vásárlásnál ezért sokkal fontosabb kérdés a tényleges üzemidő és a töltés stabilitása, mint az, hogy találunk-e rajta néhány karcolást.

ProStereo H2 – egy eltűnt korszak érdekes túlélője.

A H2 ma már azért is különleges, mert az a termékkategória, amelyhez tartozott, szinte teljesen eltűnt.

A vezeték nélküli in-ear fülhallgató ma gyakorlatilag egyet jelent a TWS-sel. Két apró füles, töltőtok, érintésvezérlés, zajszűrő mikrofonok és telefonos alkalmazás – ehhez szoktunk hozzá.

A ProStereo H2 még egy másik jövőt képviselt.

Olyat, amelyben a telefon és a fülhallgató közötti kábel már eltűnt, de a bal és jobb oldal még fizikailag összetartozott. Nem kellett két külön akkumulátort, két külön Bluetooth kapcsolatot és egy töltőtokot kezelni. A fülhallgatót kivettük a fülünkből, és egyszerűen a nyakunkban hagytuk.

A fejlesztők közben komolyan vették a hangot is. Az aptX HD és LDAC kettőse, az AKM elektronika, a SpinFit és Comply illesztékek, valamint a visszafogottabb alap-hangolás azt mutatta, hogy a ProStereo nem pusztán egy újabb sportfülest szeretett volna készíteni. Azt próbálta bebizonyítani, hogy a Bluetooth és a Hi-Fi fogalma lassan közelebb kerülhet egymáshoz. 2017-ben azonban még bőven volt mit bizonyítani.

Éppen ezért a ProStereo H2 közel egy évtizeddel később talán érdekesebb technikatörténeti darab, mint amilyennek első pillantásra látszik. Nem azért, mert ma is jobb lenne a modern TWS csúcsmodelleknél, és nem azért, mert a 32 bit/384 kHz felirat valamiféle varázserőt adott volna neki. Hanem azért, mert egy olyan átmeneti korszakból származik, amikor a vezeték nélküli fülhallgató még kereste a saját formáját, miközben a gyártók már kezdték felismerni, hogy a kényelem önmagában kevés lesz: a Bluetooth-nak előbb-utóbb jól is kell szólnia.

A ProStereo H2 pedig azok közé tartozott, amelyek ezt viszonylag korán megértették.